Mi történik, ha LSD-t adunk egy elefántnak? 1962. augusztus 3-án egy tudóscsoport Oklahoma Cityben úgy döntött, választ keres a kérdésre. Warren Thomas, a City Zoo igazgatója – az Oklahomai Orvostudományi Egyetem két másik kutatójával, Louis Jolyon Westtel és Chester M. Pierceszel közösen - 297 milligramm LSD-t fecskendezett be az állatkert egyik lakója, egy Tusko nevű elefánt farába.

A dózis, azaz 297 gramm LSD meglehetősen sok, nagyjából háromezerszerese egy „tipikus” emberi adagnak; a kutatók úgy gondolták, ha elefántnak szánják a kábítószert, akkor nem célszerű spórolni a szerrel. Tusko úgy reagált az injekcióra, mintha egy méh csípte volna meg. Néhány percig trombitált, aztán összeesett. A kétségbeesett kutatók megpróbálták feléleszteni, de egy óra múlva szegény állat már kimúlt. A tudósok szégyenlősen jelentették be kísérletük eredményét, miszerint „az elefánt különösen érzékeny az LSD-re”. A Tusko-ügy azonban nem ért itt véget. A következő években már azon vitatkoztak a tudósok, hogy Tuskót az LSD ölte-e meg, netán az a gyógyszer, amit azért adtak neki, hogy feléledjen. Mivel a vitát nem lehetett eldönteni, húsz évvel később egy Ronald Siegel nevű kutató úgy döntött: ugyanolyan dózist ad két elefántnak, mint amit Tusko kapott. Persze előtte alá kellett írnia egy megegyezést, miszerint pótolja az állatokat, ha azok ugyanolyan sorsra jutnának, mint Tusko. Kollégáival ellentétben Siegel nem injekcióval adta be a kábítószert, hanem az elefántok ivóvízébe keverte azt. Az állatok ezúttal túlélték a „tripet”, bár néhány órára kissé megváltoztak: mozgásuk lomha lett, furcsa, vinnyogó hangokat adtak ki. Siegel végül arra a következtetésre jutott, hogy Tusko nem LSD-túladagolásban hunyt el. Eredményét azóta is vitatják. A kétfejű kutya 1954-ben egy Vladimir Demikhov nevű orosz tudós egy titkos moszkvai laboratóriumban „megalkotta” a szörnyet: egy teljesen kifejlődött kutya fejét hozzávarrta egy másik kutya felsőtestéhez. A kísérlettel bebizonyította, hogy egy agy is képes idegen emberi testben funkcionálni. A második világháborúban katonai orvosként szolgáló Demikhov már e fura kísérlet előtt is hitt abban, hogy lehetséges a tüdő, és a szív átültetése emberi szervezetekbe. Amikor külföldi tudósoknak bemutatta kísérletét, a hatóságuk úgy látták jobbnak, ha eltiltják a külföldi utazásoktól, s újból csak 1989 után utazhatott. A transzplantáció megalapítójának titulált orosz tudós a Leipzig Egyetem díszdoktora lett, s tagja a svéd királyi tudományos társaságnak is. Az első kísérlete után tizenöt éven át összesen húsz kétfejű kutyát „alkotott”. Sajnos a sebészi beavatkozás miatt egyik eb sem volt hosszú életű. A legnagyobb kort megélt kutyája mindössze egy hónapot bírt ki. Levágott fejjel, életben Ahogy a kétfejű kutyák, a levágott fejjel életben maradt ebek is egy orosz tudós, Szergej Brukhonenko nevéhez fűződnek. Brukhonenko egy általa autojectornak nevezett primitív szív-tüdő készüléket fejlesztett ki, amellyel sikerült életben tartania levágott fejű kutyákat. A készüléket összekapcsolta a kutya levágott fejével, így az eb egy ideig még élt. A szovjet fiziológusok 1928-ban megrendezett kongresszusán pedig bebizonyította, hogy az asztalon fekvő kutyafej tényleg él: amikor kalapáccsal ütlegelni kezdte az asztalt, a kutya pislogott, a szeme pedig fénylett. A csimpánz és a gyerek Számos olyan történet van, amely arról szól, hogy állatok nevelnek fel embereket, akik még az emberi közösségbe való visszatérésük után is„állatiasan” viselkednek. Winthrop Kellogg pszichológus arra volt kíváncsi, hogy vajon mi történik, ha emberek nevelnek fel egy állatot, emberként. Vajon az állat később úgy viselkedik, mint egy ember? Ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést, Kellogg 1931-ben hazavitt egy Gua nevű, hét hónapos nőstény csimpánzt. Ő és felesége attól kezdve úgy nevelte és kezelte Guát, mint tíz hónapos fiúgyermeküket, Donaldot. Gua és Donald együtt játszottak, együtt ettek. Közben Donaldot és Guát is folyamatosan tesztelték. Az egyik ilyet tesztben Kellogg azt mérte le, hogy egy - a szoba közepére felfüggesztett – süteményt mennyi idő alatt ér el Gua és Donald. A csimpánz sokkal jobb teszteredményeket ért el, mint Donald. Azonban a beszédképességet lemérő tesztekben Gua alulmaradt, bármennyire is igyekezett Kellogg. Sőt, a pszichológus észrevette, hogy Donald sem fejlődik ezen a téren, mi több, kilenc hónap elteltével a fiúknak sem volt sokkal jobb a beszédképessége a csimpánzénál. Amikor egyik nap Donald a csimpánzokéhoz hasonló jelzéssel adta tudtul, hogy éhes, Kelloggék úgy döntöttek, befejezik a kísérletet. 1932. március 18-án Guát visszavitték a majomházba.